Életemben kétszer éreztem áhítatot. Belátom, nem túl sok. Az első alkalom a falunk templomában ért Szenteste, az éjféli pásztorjáték előtt egy szűk órával. Abban az évben végre én kaptam Szűz Mária szerepét. Nagy tisztesség volt az faluhelyen, igazi kitüntetés a hetedikes lányoknak. A szereplőknek legalább félórával előbb kellett odaérniük, hogy legyen idő az átöltözésre és a közös imára. Jóval korábban mentem oda, hogy lássam az üres templomot. A főhajó hátsó része homályban maradt, itt léptem be. A szenteltvízbe mártottam az ujjaimat. Térdet hajtottam. Feri bácsi, a kántor akkor már felöltöztette az oltár mellett álló két hatalmas karácsonyfát, meggyújtotta a gyertyákat, felkapcsolta a szentély fényeit. [...]

I have felt reverence twice in my life. I admit, it’s not much. The first time was in our village church on Christmas Eve, about an hour before the midnight nativity play. That year I finally got to play the role of the Virgin Mary. It was a great honor in the village, a real distinction for seventh-grade girls. We had to arrive at least half an hour earlier for changing and a joint prayer. I went much earlier to see the empty church. The rear of the nave remained dim, where I entered. I dipped my fingers in the holy water. I kneeled. Uncle Feri, the cantor, had already decorated the two huge Christmas trees by the altar, lit the candles, and turned on the sanctuary lights. [...]